Vannak érzések, mik nem hagynak nyugodni.
Kérdések, melyekre választ nem találni.
Próbálok tengerében nem lesüllyedni.
De kérlek, segíts nekem innét kimászni!
Emlékszem a napra, mi beragyogta létem.
Felém jöttél, és nekem nem kellett kérnem.
Elég volt egy ölelés, többé nem féltem.
Úgy érzem, hogy akkor igazából éltem.
Vannak napok, mikor máig nem hiszem ezt.
Hogy itt voltál, s mindig volt, aki fedez.
Láttam, ahogy az ember szemet mereszt.
Te voltál az, baby, mi okoztuk ezt.
Minden szép volt, a nap is nekünk ragyogott.
Éjjel fűben fekve néztük a csillagot,
Mit nekem választottál, mint éji Napot.
Ez volt a legszebb, amit ember kaphatott.
Mindenünk megvolt, egy tökéletes világ.
Azt hittük, itt tényleg nem léteznek hibák.
Nem vettük észre, hogy az élet ránk kiált.
Földünk egy darabjából szakadékot vájt.
Kettéválasztott minket, mint nappalt, és éjt.
Nem láthattam többé szemedben azt a fényt.
Így múlt hát el minden, ami csak nekünk élt.
Nincs többé semmink, nem érzünk szenvedélyt.
Tudom, tudom... ezer éve nem jelentkeztem. Csak egyszerűen sose éreztem úgy, hogy sikerült valami olyat alkotnom, ami megéri a nyilvánosságot. Most viszont itt vagyok, és reményeim szerint nem ez lesz a befejező posztom sem. Maga a vers szerintem nem érdemel magyarázatot, de röviden összefoglalva azt akartam elmondani vele, hogy a sok rózsaszín miatt sem szabad elszakadni a valóságtól, mert egyszer minden véget ér. Remélem tényleg ez jött át. Vagy ha mégse, kérlek osszátok meg velem, ti hogyan értelmeznétek mindezt! Millió puszi: Nina P.
