Kiút a sötétből

Szakadék szélén állsz, ott vagy egyedül.
Senki nem tudja, mit érzel legbelül.
Lenézel, hátrálsz, mint aki megszédül.
Fogalmad sincs, hogy döntesz majd legvégül.

Várok. Várom, hogy elfordulj a mélytől.
Kezem nyújtom, hogy védjelek a széltől.
Nézd, tévúton jársz, ezt mi mind jól tudjuk.
De nem fogsz véget vetni. Ezt nem hagyjuk!

Az eső után mindig kisüt a Nap.
A harc után jön egy könnyebb feladat.
Itt van sok jó barát, egyedül nem hagy,
Neked többé már nem árthat a téli fagy.

Nézz hát most ránk! Megtennéd ezt mivelünk?
Eldobnál mindent, hogy nélküled legyünk?
Édesem, az életben mindig van helyünk.
Megóvjuk egymást, hisz van kit szeretnünk.

Nyújtom kezemet, kapaszkodj hát belém!
Kérlek ne emelj újabb falat elém!
Nem kellenek a kövek, mit dobálsz felém.
Gyere ide hozzám, s láss végre belém!

Rájöhetnél: ketten majd kilábalunk.
Megoldunk mindent, hisz barátok vagyunk.
Egymást rosszban, bajban sohasem hagyunk.
Megoszthatjuk egymással minden bajunk.

Azt hiszem, mindenki érezte már úgy, hogy senki sincs mellette. Hogy az emberek összesúgnak a háta mögött, mindenki kineveti, és talán legjobb lenne véget vetni ennek az egésznek, és egyszerűen csak meghalni. Ez a vers nektek szól az ilyen időkre, hogy észrevegyétek, soha nem vagytok egyedül! Mindig van, aki a kezét nyújtja felétek, csak ki kell nyitnotok a szemetek, és meglátni. Soha ne adjátok fel! Megéri küzdeni. Én már csak tudom... Puszi mindenkinek, és kitartást: Nina